Az RMBS (retail martgage backed security) olyan strukturált ügylet, melyben az eszközoldali követelések lakossági jelzáloghitelek. Ebben a részben röviden leírom, hogy hogyan történik az ilyen ügyletek hitelminősítése. A feltételezések országonként eltérőek lehetnek; itt a Nagy-Britanniára vonatkozó módszert veszem alapul. A módszer részletes leírása megtalálható itt.
Az előző részben leírt kettébontásnak megfelelően először a hitelkockázati modellezésről írok. Ebben a lépésben meghatározzák a 3 hitelkockázati paramétert, melyek a második fázis - a cash-flow modellezés - inputjai.
A hitelkockázat modellezésekor egy "benchmark" egyedből indulnak ki, amihez egy "átlagos" csődvalószínűséget és veszteséget rendelnek. A benchmark egyedhez különböző minősítési szinteken rendelnek nemfizetési valószínűséget: AAA szinten 12%, AA szinten 8% és így tovább. Ezekre úgy célszerű tekinteni, mint stressz nemfizetési ráták várható értékére, vagy mint a nemfizetési ráták feltétel nélküli valószínűségeloszlása meghatározott percentiliseinek becslésére. Egy AAA-s benchmark nemfizetési ráta és nemfizetéskori veszteség szorzatából megkapjuk a AAA-s várható veszteséget - ez tehát nem egy "szimpla" várható veszteség, nem a veszteségeloszlás várható értéke, hanem egy stresszelt várható érték.
A minősítéskor egyenként rendelik a hitelekhez az említett 3 paramétert, méghozzá úgy, hogy a benchmarkhoz képesti eltérést a benchmark paraméterek módosításával veszik figyelembe. Például, a fent hivatkozott dokumentumban látszik, ha egy hitelfelvevőnek csak kamatot kell fizetnie, s a tőkét egy összegben lejáratkor, akkor az alap-PD-t megszorozzák 1.5-tel (így az például egy AAA-s forgatókönyvben rögtön 18%-ról indul). Ha a hitel LTV-je meghaladja a 80%-ot, akkor is "büntetik", egyre nagyobb szorzóval.
Miután végigmentek a követelés-portfolió minden elemén, megkapják a portfolió súlyozott átlagos PD-jét és LGD-jét, valamint a várható veszteséget (a kettő szorzataként).
A következő lépés a cash-flow modellezés. Ehhez először feltételezésekkel kell élni arra vonatkozóan, hogy a csődök milyen ütemezésben érik a portfoliót (hiszen az adott nemfizetési ráta nem egyetlen időpontban realizálódik). Egy másik fontos feltételezés az eszközoldallal kapcsolatban az előtörlesztési ráta - a követelésportfolióban lévő hiteleket különböző okok miatt a hitel lejárata előtt visszafizethetik. Végül, a stressz-forgatókönyv része a kamatpályára vonatkozó feltételezés. E feltételezések rögzítésével gyakorlatilag "determinisztikussá" válik az elemzés, hiszen az eszközoldalról az SPV-be bejövő pénzáramlás adott. Az elemzés központi kérdése innentől az ügylet "strukturája": milyen "védelem" áll rendelkezésre az egyes tranche-ok számára és milyen szabályok alapján kapják meg a pénzüket az egyes tranche-ek.
A kifizetések meghatározott sorrendben történnek: ez a waterfall. A befolyó kamatokból először mindig a különböző díjakat, illetve a fedezeti ügyletekből származó kötelezettséget fizetik ki (pl. likviditási hitelkeret, swap). Azután a hitelminőség szerint romló sorrendben az értékpapírok kamatát. A befolyó tőkéből szintén jellemzően sorrendben fizetik vissza az értékpapírokat, de az is lehet, hogy a fennálló névérték arányában szétosztják az egyes tranche-ek között.
Nézzünk a korábbi példát, ahol volt A (90%), B (5%) és C (5%) tranche. Ha egy adott kamatfizetéskor kevesebb pénz jött be a hitelekből, mint amennyit a különféle díjakra és az értékpapírokra ki kellene fizetni, akkor a tartalékalapból pótolják a fizetendő kamatot - ezzel elsősorban a C tranche-et védik, hiszen a hiány itt jelentkezne először. Persze a tartalékalap ennek megfelelően csökken és előbb-utóbb kiürül. Ha van az ügyletben likviditási hitelkeret, akkor ez lesz a következő védelmi vonal - ugyanakkor ennek felhasznált részére már kamatot kell fizetni, továbbá ez is kimerülhet. Ha a védelmi eszközök kimerültek, akkor egy vagy több tranche nem kapja meg a kamatát - ez már az értékpapírokra vonatkozóan nemfizetési esemény. A tőkénél hasonló a helyzet: ha 100 egység eszköz (hitel) áll szemben 100 értékpapírral, akkor a legkisebb eszközoldali veszteség is - védelem hiányában - azt jelentené, hogy egy vagy több tranche nem fog tudni tőkét visszafizetni. A tartalékalapot azonban fel lehet használni ilyenkor is, s ha egyébként az eszközökből bejövő kamat több, mint az értékpapírokra kifizetendő, akkor a tartalékalapot ezután újra fel lehet tölteni, s az adott forgatókönyvben a tranche-eknek legalább egy része megmenekülhet a nemfizetéstől.
A cash-flow modellezés eredményeként minden tranche-re megkapjuk, hogy melyik az a legjobb minősítés, amihez tartozó forgatókönyvben időben kamatot fizet és visszafizeti a teljes tőkét.
Természetesen az egész minősítés az itt leírtnál jóval bonyolultabb: itt csak a hitelkockázat és a cash-flow modellezéséről írtam, a jogi és egyéb vonatkozásokról nem, valamint a végső minősítés kialakulásáról sem (rating committee). De a fentiek a minősítés "lelke".
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
4 comments:
Babvirág!
Az alábbi kérdések merültek fel bennem az írásod kapcsán. Én teljesen járatlan vagyok a témában, kérlek segíts a válaszokkal.
Az egyedi hitelek nemfizetési eseményei függeltenek? Ha igen, akkor ez indokolható feltételezés?
A nemfizetési valószínűségek, és szorzók honnan származnak? Milyen gyakran kell, és lehet őket újrabecsülni?
egy jobaratom
Kedves erhart!
Az RMBS-eknél a függetlenség talán egy elfogadható feltételezés - még mondjuk közeli családtagoknál sem biztos, hogy ha az egyikőjük nemfizetővé válna, akkor a másik is.
Bizonyos fokú koncentráció persze elképzelhető, pl. földrajzilag. A linkelt módszertani leírásban, ha jól emlékszem, benne van, hogy ha a hitelportfolió legalább egy meghatározott hányada Nagy-Britannia egy adott régiójából származik, akkor az egyedi PD-ket felfelé módosítják, így felhúzzák a portfolió PD-jét.
Részben összefügg a földrajzi koncentrációval egy olyan fajta koncentráció, amire szerintem a credit crunch hívta fel a figyelmet (legalábbis az enyémet). Ez pedig az "hiteltípusok" koncentrációja: ha egy portfolióban nagy arányban vannak olyan hitelek, melyek fizetési feltételei közel egy időben nehezednek (pl. a törlesztőrészlet megugrik, mint az ARM hiteleknél), az lényegében koncentráció és a portfolió kockázatát növeli. Gyanítom, hogy a credit crunch egyik oka is ez a fajta koncentráció lehetett.
A másik két kérdésed a hitelmodellezéssel kapcsolatos. Ezzel kapcsolatban nem tudok túl kimerítő választ adni. De valahogy úgy megy a dolog, hogy a múltbeli adatokat megnézik, és az "átlagot" kinevezik, mondjuk, BB-s minőségnek, majd percentilisek mentén haladnak felfelé. Ez egy sokváltozós modellnél nyilván nem ilyen egyszerű. Egy haverom minősítőnél dolgozik, majd nála utánajárok a kérdésnek.
A paraméterezés felülvizsgálata nem egyszerű kérdés. Valószínűleg, ha nincs "gond", akkor működőképesnek tekintik a meglévőt. Ugyanakkor a minősítők maguk döntenek a módszertanról, és munkájuk része, hogy e módszertant karban tartsák. Vagyis figyelniük kell a különböző változók alakulását, s ha valamilyen múltbeli törvényszerűség kezdi érvényét veszíteni, akkor a módszertant és az érintett ügyleteket felülvizsgálják. E szempontból érdemes megnézni a minősítők által kiadott módszertani frissítéseket (ezek a honlapokon valószínűleg elérhetők, pl. "research update" vagy "criteria update" vagy hasonló címszó alatt).
üdv,
babvirág
hello!
az utóbbi években magyar bankok is utaztak ebben a "securitisation" dologban, azaz itt is folyt a hitelek átpakolása/értékpapírosítása és (tovább)eladása? vagy Mo.-on a bankok megtartották a kölcsöneiket?
erről semmi információt nem találtam eddig. kösz. (egy érdeklődő külsős)
Anonymus, sajnos tőlem nem leszel okosabb...szerintem nem nagyon lehet tudni, hogy bankoknak mekkora ilyen kitettségük volt.
Viszont ha tényleg nem volt, akkor ha bankvezér lennék, kirúgnám a treasury vezetőt (és olyat vennék fel, akinek naprakészebbek a piaci ismeretei) :)))
Post a Comment