A credit crunch után - hitelminősítői tanácsadás tilalma

Itt írják, hogy a szabályozó hatóságok több intézkedése közül az egyik a "prohibition of advice on the design of structured products which an agency also rates". A baj az, hogy még mindig nem látni a tanácsadás fogalmának definícióját. (A szabályozók talán azt a taktikát alkalmazzák, hogy kicsit ködösítenek, hogy aztán a nagy magyarázkodásban hátha mondanak valami olyat a minősítők, amire aztán le lehet csapni...)
Gyanítom, hogy a szabályozók egy ügylet összeállításának folyamatára gondolnak, aminek során a bank és a minősítő között folyamatos párbeszéd van arról, hogy a bank által megadott struktura megkapja-e a bank által áhított minősítéseket.

Képzeljünk el egy szakácsmestert, egy szakácstanoncot és egy szakácsvizsgát. Ez egy olyan vizsga, ahol a mesternek ízlő levest kell elkészíteni (tehát a mester vizsgáztat, nem külsősök). Miközben a tanonc nyúl egy fűszer után ránéz a mesterre, aki vagy bólogat vagy ingatja a fejét. Előbbi esetben a tanonc megkönnyebbülten önti a levesbe a fűszert, utóbbi esetben gyorsan visszateszi a polcra. E folyamat végén olyan leves születik, mely maximálisan kielégíti a mestert - ugyanakkor a tanonc megbukik, hiszen nem tanulta meg, hogyan kell jó levest csinálni.
A példa a végkifejlet tekintetében (de csak abban) rossz, a helyzet a minősítőkkel, SF kibocsátókkal és ügylettekkel más - itt ugyanis nem a kibocsátók vizsgáznak (a minősítés nem rájuk vonatkozik), hanem az ügyletek, vagyis a leves.

Vagyis, nem a kibocsátók és a minősítők közötti kommunikációt kellene korlátozni (amúgy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a minősítők diktálnák a bankoknak, hogy hogyan építsenek fel egy ügyletet, de ha ebben részt vennének, én abban nem látnék kivetnivalót), hanem arról kellene a szabályozóknak meggyőződniük, hogy a minősítési módszertan megfelelő.

A tilalom mögött két, ez esetben rosszul alkalmazott, közgazdasági "hüvelykujj-szabály" állhat. Az elsőt a megbízó-ügynök címkével lehetne ellátni: a kibocsátó fizeti a minősítőt, cserébe "elvárja" a jó minősítést - természetesen, így a közgazdász, meg is kapja. Ez elérhető például kedvezőbb PD és LGD feltételezésekkel, illetve a többi paraméterrel történő "játszadozással". E szempontból viszont nincs kulcsszerepe az ügylet strukturájának, vagyis a "tanácsadásnak". (Valószínűleg e kérdést célozza a szabályozók egy másik intézkedése, nevezetesen a minősítők arra kötelezése, hogy tegyék közé a minősítéshez alkalmazott feltételezéseket, ami rendjén is van). Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az ilyen eljárás feltételezése komoly vád, ami minimum a belső etikai kódexekbe, de talán törvénybe is ütközik (hiszen ezáltal a befektetőket szándékosan félrevezetik).
A másik sablon, amit talán ráhúzhatnak a helyzetre: a saját munkánkról kevésbé vagyunk hajlamosak rossz bizonyítványt kiadni. A minősítő eszerint az "általa összeállított" ügyletre nem fog rossz minősítést adni, még ha az nem is sikerült túl jól (hiszen ezáltal saját "inkompetenciáját" bizonyítaná). A minősítő a módszertana alapján minősít. Ha tanácsot adna, azt is a módszertana alapján adná. Vagyis ha rossz egy minősítés, akkor mindegy, hogy a minősítő "tanácsadta-e a strukturát" vagy csak elbírálta azt - ígyis-úgyis presztízsveszteséget szenved el.

Látszik, a fentiekben pusztán elméleti alapon szállok szembe a "tanácsadás" tilalmával (kezdve a definíció hiányával); hogy a valóságban mi zajlik le a minősítő és a kibocsátó között, arról fogalmam sincs. És azt gondolom hogy kifejezetten kívánatos a minősítő és a kibocsátó közötti kommunikáció, hiszen ezáltal tud a minősítő az ügyletről minél pontosabb képet alkotni, így a minősítés minősége is jobb lesz.