Egy szó a leminősítésekről

Sokszor lehet olvasni, legutóbb asszem a SEC jelentésben (ld. az előző blogbejegyzést), hogy (a minősítőket támadók) azzal támasztják alá egy minősítés nem megfelelő voltát, hogy lám-lám, mennyi AAA-s és egyéb, nagyon jó minősítésű papírt kellett leminősíteni.

Ezzel két gond van. Egyrészt ha valaki megnézi az átmenet-mátrixokat (korábban ide a blogra is feltettem egyet, kifejezetten US, kifejezetten subprime is van közte), ezek az arányok nem mindig olyan magasak (pl., ha jól emlészem, pont a legjobb kategóriában nem).

A másik, hogy egy minősítés egy adott pillanatban tükröz egy stresszálló képességet. Egy AAA minősítésű papírnak kell a legszigorúbb stresszeket kiállnia a modellezés/minősítés során. Ha a gazdasági feltételek romlanak, akkor általában még mindig messze vagyunk a stressztesztelés során feltételezett szinttől, ugyanakkor ugyanezek a stressztesztek (az alapváltozók romlása miatt) szigorodnak. Ezeket az új, szigorúbb stressz teszteket pedig már lehet, hogy a papírok nem viszik át. Ha abból indulunk ki, hogy a gazdasági változók a tapasztalatok szerint ilyen-olyan ciklusok szerint mozognak (tehát nem szállnak el, illetve sokáig nem maradnak egy, a korábbiak fényében szélsőséges szinten), akkor ebből az adódik, hogy egy AAA-s papír kerülhet rosszabb besorolásba, de legalább az várható, hogy a futamideje alatt nem lesz default-os, vagyis minden kötelezettséget teljesít; ugyanakkor könnyen lehet, hogy előbb-utóbb visszakerül AAA kategóriába.

Riport a hitelminősítőkről

A SEC kicsit vizsgálódott a hitelminősítőknél, ennek az eredménye elérhető itt.

Ebben egész jól leírják az RMBS és CDO minősítési folyamatot, és feltárnak néhány "érdekességet".

Nekem például újdonság volt az, ahogy értelmezik az "issuer pays" kérdést. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy a vád a minősítőkkel szemben az, hogy magasabb díjért jobb minősítést adnak. De nem: azért, hogy megkapják a munkát egyáltalán, adnak - a vád szerint - jobb minősítést.
Ez viszont így szorosan összefügg egy másik problémával (tkp. az érem két oldala): ez a "rating shopping", amikor a kibocsátók szondázzák a minősítőket, és végül attól kérik a minősítést, amelyik a legkedvezőbbet adja.

Ezt a problémát a jelenlegi keretek között nagyon nehéz feloldani. Egyrészt mondhatná valaki, hogy ne a minősítésben versenyezzenek a minősítők, hanem az árakban - csakhogy a kibocsátó számára valószínűleg sokkalta nagyobb (anyagi) hatása van akár egyetlen minősítési fokozat eltérésnek, mint a díj akár jelentős megváltoztatásának. Aztán, ha egy minősítő mindig kicsit jobb minősítést adna, mint a versenytársai, akkor jó eséllyel nem "bukna le": ha az ő minősítései rossznak bizonyulnának, akkor valószínűleg egy kicsivel rosszabb minősítés is rossznak bizonyul. És előjön az a probléma is, hogy hogyan mérjük egy minősítés "jóságát" (nehezen...).