A SEC kicsit vizsgálódott a hitelminősítőknél, ennek az eredménye elérhető itt.
Ebben egész jól leírják az RMBS és CDO minősítési folyamatot, és feltárnak néhány "érdekességet".
Nekem például újdonság volt az, ahogy értelmezik az "issuer pays" kérdést. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy a vád a minősítőkkel szemben az, hogy magasabb díjért jobb minősítést adnak. De nem: azért, hogy megkapják a munkát egyáltalán, adnak - a vád szerint - jobb minősítést.
Ez viszont így szorosan összefügg egy másik problémával (tkp. az érem két oldala): ez a "rating shopping", amikor a kibocsátók szondázzák a minősítőket, és végül attól kérik a minősítést, amelyik a legkedvezőbbet adja.
Ezt a problémát a jelenlegi keretek között nagyon nehéz feloldani. Egyrészt mondhatná valaki, hogy ne a minősítésben versenyezzenek a minősítők, hanem az árakban - csakhogy a kibocsátó számára valószínűleg sokkalta nagyobb (anyagi) hatása van akár egyetlen minősítési fokozat eltérésnek, mint a díj akár jelentős megváltoztatásának. Aztán, ha egy minősítő mindig kicsit jobb minősítést adna, mint a versenytársai, akkor jó eséllyel nem "bukna le": ha az ő minősítései rossznak bizonyulnának, akkor valószínűleg egy kicsivel rosszabb minősítés is rossznak bizonyul. És előjön az a probléma is, hogy hogyan mérjük egy minősítés "jóságát" (nehezen...).
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
2 comments:
Abszolut hozzanemertokent nekem ez azt mondja, hogy egy hitelminosites fabatkat sem er. Hisz nem azt mondja meg, hogy valojaban az adott csomag minosegileg milyen, hanem, hogy melyik a legjobb minosites amit meg mertek neki adni.
Ertem en, hogy szabad piacban majd az emberek akik hasznaljak a hitelminositoket majd eldontik, hogy melyik minositonek erdemes hinni, de akkor nem kene mindegyik minosito minositse mindegyik csomagot, hogy lehessen valogatni kozuluk? Igy hogyan lehet eldonteni, hogy melyik minosites realis?
Gábor, elvileg ha van 3 minősítés, és mindegyik a "maga módján" objektív, akkor lehetne amelett érvelni, hogy miért ne a legjobbat használjuk. (Bár én nem akarnék most itt emellett érvelni :) Mindenesetre a bázeli szabályozásban van olyan kikötés, ha jól emlékszem, hogy ha pl. két minősítés van, akkor a rosszabbat kell használni.)
A baj itt, és ez megint előkerült a minősítők meghallgatása kapcsán (http://oversight.house.gov/story.asp?ID=2258), hogy nem az árral ment a verseny a minősítők között. Egy kibocsátónak párszázezerbe kerül egy minősítés, ugyanakkor ha mondjuk 1 milliárdnyi papíron 20 bázisponttal kevesebbet kell fizetnie, akkor az egy évben 2 milliós megtakarítás! Ráadásul a minőségből, ha engednek, az nem feltétlenül derül ki gyorsan a piac számára...
Nehéz eldönteni, hogy melyik minősítésnek lehet hinni. Szerintem a minősítők egyetlen eszközzel tudják igazolni magukat (azontúl, hogy ésszerű feltételezéseket, stresszeket alkalmaznak): a migrációs mátrixokkal. Ez egy eléggé ingoványos talaj (mennyi időre tekintsen vissza, stb.).
Post a Comment