A minősítői érdekkonfliktusról

Hajlamos vagyok a szabályozókat okolni első helyen a válságért. Azért, mert a legtöbb kritika, ami a válság kapcsán a rendszerrel szemben megfogalmazódik (hitelminősítők érdekkonfliktusa, hitelezők „mohósága”, stb.) szabályozói vetülettel is rendelkezik: rájövünk, hogy bizonyos dolgok nem voltak, másikak meg nem megfelelően voltak szabályozva (felügyelve...?).

Azonban néhány esetben árnyaltabb lehet a kép. Vegyük a minősítők érdekkonfliktusát. Évtizedekig működött a rendszer külső beavatkozás és lényeges szabályozás nélkül. A szabályozók gondolhatták azt, hogy ha jól működik minek belepiszkálni, és talán igazuk is volt.
De, tényleg, jól működőtt? Ha nem, akkor nem volt igazuk. Hogy derülne ki, hogy nem működött jól? Hát, például bíróságon elkapnák a minősítőket, vagy valahogy máshogy, nem tudom.
Ha viszont jól működött, és az érdekkonfliktus tényleg csak potenciális, akkor elvileg ezután is működhet jól – különösebb szabályozás nélkül. Igenám, de mégis kell szabályozás! Miért? Mert a befektetőknek, hogy bizalmuk helyreálljon, látniuk kell, hogy a minősítők valóban megfelelnek szigorú, felügyeleti előírásoknak. Amíg nincsenek ilyen előírások, addig a minősítők hiába is felelnek meg azzal egyenértékű belső szabályozásnak – a piac ebben nem fog hinni. Kicsit olyan ez, mint egy neves márka franchise hálózatához tartozni.

Tehát: szabályozás kell, nem véletlen, hogy a minősítők is emellett érvelnek!

A hitelminősítők szerepe

Nagyon nagy divat a hitelminősítőket „osztani” manapság. Nem lehet úgy szólni a válságról, hogy annak ne legyen része egy odamondás; már-már kötelező tartalmi elem, ha az ember a tájékozottság benyomását akarja kelteni.
Emögött szerintem a hitelminősítők szerepének meg nem értése rejlik. Pontosabban az a feltételezés, hogy a minősítők mindenkinél okosabbak a piacon, sőt, az ő szerepük valójában az, hogy megmondják cakk-pakk, hogy mi lesz a jövőben. Ha pedig nem jött be amit mondtak, akkor mondjanak le.

Ezzel szemben a minősítések elsősorban azoknak szólnak, akik kihasználják a minősítők működésének manapság sokat szídott alappillérét: az „issuer pays” modell keretében amúgy ingyen világgá kürtölt minősítéseket. Vannak ilyenek, jópáran: ezek a szereplők például limitrendszereket működtetnek, melyben a partnerlimiteket a minősítések függvényében állítják fel. Amikor a minősítésben változás van, az illető piaci szereplőnek az ég világon semmit nem kell tennie, pusztán a partnerek új minősítéséhez igazítani a maximális kitettséget. Ugyanígy épül automatizmusokra a Bázeli szabályozás is a minősítéseken keresztül. A felhasználónak nem kell semmi mást tennie, pusztán a minősítések változását nyomon követnie. Persze vannak szofisztikáltabb befektetők is, akik saját modelljeiket használják – a minősítések nekik elsősorban benchmark-ként szolgálhatnak.