Nagyon nagy divat a hitelminősítőket „osztani” manapság. Nem lehet úgy szólni a válságról, hogy annak ne legyen része egy odamondás; már-már kötelező tartalmi elem, ha az ember a tájékozottság benyomását akarja kelteni.
Emögött szerintem a hitelminősítők szerepének meg nem értése rejlik. Pontosabban az a feltételezés, hogy a minősítők mindenkinél okosabbak a piacon, sőt, az ő szerepük valójában az, hogy megmondják cakk-pakk, hogy mi lesz a jövőben. Ha pedig nem jött be amit mondtak, akkor mondjanak le.
Ezzel szemben a minősítések elsősorban azoknak szólnak, akik kihasználják a minősítők működésének manapság sokat szídott alappillérét: az „issuer pays” modell keretében amúgy ingyen világgá kürtölt minősítéseket. Vannak ilyenek, jópáran: ezek a szereplők például limitrendszereket működtetnek, melyben a partnerlimiteket a minősítések függvényében állítják fel. Amikor a minősítésben változás van, az illető piaci szereplőnek az ég világon semmit nem kell tennie, pusztán a partnerek új minősítéséhez igazítani a maximális kitettséget. Ugyanígy épül automatizmusokra a Bázeli szabályozás is a minősítéseken keresztül. A felhasználónak nem kell semmi mást tennie, pusztán a minősítések változását nyomon követnie. Persze vannak szofisztikáltabb befektetők is, akik saját modelljeiket használják – a minősítések nekik elsősorban benchmark-ként szolgálhatnak.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment